Nincs megjeleníthető tartalom

LANA GYJOS KÖLTŐI OLDALA - VERSEK, ÍRÁSOK

Lana Gyjos

2016. Húsvét után

                       hazardíroztam
nem nem a játék lett szenvedélyem
nem nyerni akartam
önbecsülésem tettem kockára
teremtő valóm kísértettem
megtartó hitem herdáltam
káprázatot szomjaztam
s a tevékeny felejtés mámorába
hempergettem napjaim
mint színes sztaniolba csomagoltam
s hunyorogtam a felületről vissza és
szerteverődő tükrözésben
de hol van már a belső fényem
hol a megismerések a megnevezések
megtartó ereje
csak a kétségek
a szenvedélybe merülések
de vannak reggelek
ébredések
újabb esélyek

              X X X

gyarló vagyok Uram
te hivatott és méltó
hogy megbocsáss

2016.06.07.

Ne ünnepeljetek engem

            ne ünnepeljetek engem atyámfiai nagy seregekkel pompával és főleg ne
zengjetek dicsőítésemre hangzatos kinyilatkoztatásokat

mert egyedül áll az embernek lelke az én atyám színe előtt
s oda senkit nem kísér a hízelgők kórusa

            miként adjatok annak kezébe szerszámot aki hirdeti magáról
hogy hivatott a ti dolgaitokat intézni s megmondja néktek az én atyámra hivatkozással
hogyan gondoljatok embertársaitok felől miként viseljétek közös ügyeiteket s elhiteti
veletek a neki való engedelmesség által nyertek bebocsátatást a javak birodalmába
            adjatok az ilyennek kezébe szerszámot s látni fogjátok hogy beszédét érdeke
szerint igazítja bűvöletében akarván tartani titeket de mit sem tud a természet
megműveléséről az én atyám törvényeinek fönntartásáról az isteni gondviselés atyai
gondoskodásának kötelezettségéről

            adjatok kezébe szerszámot hogy azzal keresse napi élelmét
hogy áldozhasson az élet fenntartásáért s kevélységét az alázat úgy őrölje mint kezét a
szerszámnak nyele

 

ne ünnepeljetek engem atyámfiai

de engedjetek szívetekbe
s látni fogjátok ha akartok látni
hogy a magát vezetőtöknek kikiáltó a szellem közös terét miként aggatta képeivel tele
miként terel benneteket bárányokként trónusa elé hogy önzése áldozatai legyetek
gyarlósága az önkény cifra királyi palástja alá rejtve s a száját elhagyó szóvirágokból a mindenekkel és mindnyájatokkal közös országból hazából isteniből csak a sátán rabul ejtő tüskés erdejű birodalma épül kiirtva lelketekből az elesettek iránti megértést
az elfogadást a rászorulók gyámolítását

ne ünnepeljetek engem atyámfiai
s magatokat se

inkább nézzetek lelketekbe nézzetek a benne lévővel szembe
találtok-e ott egyáltalán valakit
van-e valami a legmélyetekben

 

ne ünnepeljetek engem atyámfiai
ne ünnepeljétek magatokat se
s főleg ne a hatalmát rátok kiterjesztőt

mert ő nem az én atyámtól kapta jogát és képességét
ő nem uralkodótok aki a mindenható helytartójaként
az egyetemes törvényei szerint uratok s egyben szeretve gondoskodó apátok
démoni célja hogy bűnben árulásban elveszésben
az anyagba zártan tartson benneteket
őt követve soha nem építitek fel a szeretet közösségét ember és Isten egyházát
s ezred íziglen sem szabadultok a bűnbeesésből
a felébredettek egyéni áldozatai ellenére
az ősök eredendő bűnét megváltva sem ülhettek a Mindenható trónusának jobbjára
s évezredek múltán sem eszméltek valótokra az isteni eredetre
s hogy így az anyagba lehullva is bűnnel verten is
vagytok akik vagytok
miként én vagyok aki vagyok
atyám fia egy közületek az egyház szószólója
s velem együtt lehettek a megbocsátás a megváltás
a szeretet által egyesülés a Mindenhatóban

ne ünnepeljetek atyámfiai
nincs ideje most az ünnepnek
de nyissátok meg szíveteket egymás előtt
nyissátok meg elméteket a szellem előtt
s arcotok ragyogja a befogadást
lelketek ringassa az áhítat
szemetekben szikrázzék a látó rajongás
s érezzétek az Egyhez tartozástokat

a Mindenható részesei legyetek

2016.06.07.

Absztrakt tél 2016.

felhős tél félsötét leple alatt
sózott utak lucskával fölszaggatott fehér
csak a belátható most a tér csak az

van kinek van hova mennie
s van kinek van honnan mennie
a fölnagyított van valójában mozdulatlan

néhány ember szállingózik
csak látvány csak az
nem élőkép

szétkenve a fedő fehér
reményt keltő
az álom festő mester is eljő
talán hallani
a párás ablakon hogy kopog

2016.02.19.

Irodalom 3.

újból és újból föllobban a káprázat
belül folytonégő tüze
kívül kábulat építménye
s a képek képe retinába és elmébe égve
hiába szavak
a megnevezések ékessége
a birtokolható kijelölése ez csak
a behajtogatott ég és tenger
a kivetített végtelen kékje
a számolatlan térnyerése

ez nem kinyilatkoztatás

s eszmélsz a Mindenható nem kívüled
de középütt lényeddel együtt benned áll
emelkedsz a horizonton
az anyag nem csak felismerésed hiánya
szab szárnyalásodnak határt
napnyugtára a Hold feljő
majd Keleten vörösen izzik az ég alja
mindig van ki a hanggenerátort
s megint más ki fáradt fejét párnára hajtja

Ember még az ember?
Vagy inkább a sötét keretébe zárt árnyék-fattya?
Van ki választ adna?
S hang, ami a termelő zajban hallatszana?

az ön és kollektív sajnálatot elvetem
hagyományosan nyílik a mindennap szabadegyetem
még ha kakofónia
még ha birtoklás vágyával vert
végtelenben égő káprázat
de fénynyalábba fűzve
minden egyesben izzik a szellem
ami vezet

(így hiszem)

2016.02.17.

Utoljára téged

add hogy utoljára téged szólíthassalak Uram
megnevezésedbe kapaszkodhassam
hogy átvezess a határon
amit ember nem léphet át
csak a föloldozás a megbocsátás
s túl hetedhét országon
érzékiségen álmodozáson
mint ki tékozló rohanásból atyjához tér
megnyugvón s végtelen befogadást áldón
ültess magad mellé
s beszédes szeretet-csendben tudasd:
megérkeztem

2015.11.11.

Távolról egy szirt körvonalai

beszélhetnék neked a napokról
amik kicsit távolabbról nézve
mint egymásra hordott kövek
akárha kerítés
földtulajdont elválasztó határok
Spanyolországban láttam ilyet
mesélhetnék neked a napokról
mondottam kövek
rendszerben éles tömeg
meg rám nehezülő
de semmi értelme most a zsonglőrködésnek
a szavak halmazának
kövekké lett kerítéssé
vagy elhalt testet fedő-jelölő
közeggé az idő

ne keress
most sehol sem találsz
nem vagyok
távolról egy szirt körvonalai

2015.11.11.

Ópium szavak

Ó! A szavak ópium nekem
a széttöredezett estéből az éjszakába vezetők
álom generálók s a bolygóközi térbe repítők
s a szférák közt lényemet jelentők
lelkem lényegét leírhatatlanul izzók
amit úgy látsz mint föléd feszített égbolt
Hold hátán Hold
szerelemben bomlott szüntelen meteoreső
a csillagképek nyáját féktelen örömbe terelő
Ó! A szavak ópium nekem
most a neved is beléhempergetem
s minden kódot felejtve
csak nevetek nevetek nevetek
mosollyal a számon meghalok vagy majd ébredek

2015.11.11.

Szerelemvégen

a végtelenségemet akartad ellopni
az energiamezőimet
hogy te légy benne a centrum
amit kitölt a képzelet
a sugárzásom akartad befogni
mint fényt a földi rétegek
de perzselek mindent égetek
s nincs hűsítő talkum
az éneket beporzó védelem
túl vagyok sok túlélés alkun
megmaradás végeken
energiamezőim tavaszi széles horizontját
zabálta a belőled kinövő enyészet
hiába húztam az égre merész szivárványt
benne folyton vöröset végtelen fehéret
és földön túli kéket
visszahúztál
nem jutottál túl ezer napi bódulat tényen
itt ülök most egyedül
a márciusi szélen
leszakadó
fodros felhős égen
szerelemvégen

2015.11.11.

segíts Uram

segíts Uram éreznem kedved leled a teremtettben bennem
s szelíden nyíljunk a földöntúli üzenetre
háziasított erőszakot dermedtségbe fonjon a lágy kvalitás
s e permanens pokol tornáci vásár kufár kirakó
végső lehetőségünkre eszmélésével adja megújuló eredőnk

az eszköz a kontroll alatt tartott cselekvő
mérték Weöres Hamvas égi hajós Tamkó Sirató
cél a helyreállított normalitás

2015.11.11.

menekültek

Éjjel fél kettő. Van, aki menekül, országhatárokon, földrészeken át.
Van, aki befogadásra vár a közép-európai hűvösben, az ég alatt.
Vacog. Én a szobámban, az olvasólámpa fényénél jegyzem le a
fölénk feszítetten áthatoló-megjelenő gondolatokat.

x x x

Milyen könnyű az irgalmasságról beszélni, s milyen nehéz
irgalmasnak lenni.

x x x

Barbárok! Sem az élőállat, sem a hűtött áru szállítására vonatkozó
EU-s szabályokat nem tartották be az embercsempészek.

x x x

A haláltáborok túlélték a XX. századot. Országnyi területeket foglalnak
el. Az emberiség egy része gyáván örül annak, hogy hova született.

x x x

Repkedtek a milliárdok, amikor a nagyhatalmak s a fejlett demokráciák
beszámoltak arról, mennyivel segítették a helyzet megoldását.
Más-más nemzetek ember milliói az egyenleg másik oldalán. Ők csak
annyit éreznek, hogy nekik nincs jövőjük, s a jelenük egy-egy elgyötört test.

x x x

Nagyformátumú politikusok tízezres számokkal dobálóznak: ennyi és
ennyi menekültet fogadnak be a kvótarendszer alapján, ki 2020-ig,
ki 25-ig.
Milliók lebegnek.

x x x

Nem tisztázott a jogi helyzet, mondta az ország vallási vezetője.
Egyébként szeretettel várnának minden rászorulót.
A Visszamenőleges Hatályú Ország Mélykeresztény Vezetői olyan
folyamatot indítottak be, hogy a tisztázatlan jogi helyzet következtében
nem volt megállapítható Jézus születése, léte, önmagát törölte az Írás.
Többek úgy vélték: itt és most a Paradicsom, a Kánaán.

x x x

A menekültválság előre nem látott és pontosan meg nem határozható
hatásai módfelett idegesítik a turisztikai szakembereket.

x x x

Hol vannak a béke határai?

x x x

A cselekvés órájában (fölösleges) halott minden mondat.

2015.11.11.

A megszületett és megélt gondolat tetem…

a megszületett és megélt gondolat tetem
az óceán az
mi a hullám után visszamarad a fövenyen
a nedves homok
és a hullám hegyek
fölfoghatatlan tömege
a mérhetetlen elegye
amivel a pillanat van tele
s az időnek van izgalma
a folyamatnak heve
annak ereje
mint az óceán víztömegének taraja
s a tömeg ének a robaja
bennem meg a némák növények jaja
bajok bája buja világa
méltóságosok lilája püspökije királya
Ó az áhítat imája
mikor a mélység szívét kitárja
tágra akár az idő szája
s a mindenség a káprázatot hányja
a töredék emberre zúdítja okádja
természetbe fűzött halmazokat káprázat áztat
gondolat ez vagy varázslat
bennem vagy a fövenyen
tetem vagy eleven
vagy csak egy kerevet
amit az idő feszített
vagy az elme szőtt
s adott hozzá szót
ami fúj majd indulót
de most mint türelem
a rám vetült végtelen van jelen
s létét én jelentem
a megszületett és megélt gondolat tetem…

2015.05.31.

Kétségbe esetten keresünk támaszt…

Kétségbe esetten keresünk támaszt, mikor felettünk ítélkeznek
Katona a szakmám, vagy katona a hivatásom. Szakma, vagy hivatás? Melyikben, milyen tartalom? Van még ma hivatás? Lehet még ma a katonának hivatása?
Magyari Béla, aki nem repült az űrbe: a kiképzett űrhajós. Én képzett katona, aki soha nem háborúztam. Mire képeztek: védelemre, vagy támadásra? Van csak védekező katona? Lehet-e katona támadás nélkül? Az önvédelmem a más pusztítása? Az önvédelmem mennyiben másokkal szembeni agresszió, s mennyiben jogos védelem?

Katonává lettem, akkor és ott. Aztán lettem a bűnből élő. A bűn üldözője, vizsgálója. A bűnre épül az életem, még ha én nem is bűnözöm. Számomra a világ bűn és nem-bűn. A megosztott egy bűnre és nem-bűnre bontható. Valójában elkülönül? Láthatóak, érzékelhetőek a bűn határai? Megkülönböztethetőek a bűn cselekvői, úgy, mint elkövető, áldozat, sértett, tanú? S mi melyikek vagyunk? Mindig csak azok vagyunk? Néha nem ezek, s máskor nem azok?

Felmentésünket keressük az ítélet alól.
A mentő körülményeket.
Mindnyájan ítélünk, s ítéltetünk. Mindnyájan felmentésért folyamodunk.
Legyen meg a Te akaratod. A Mindenható Tao.
Mit tehet valójában az ember? Mit tehet, ami önzés, akarat, szándék mentes? Ami az emberi fölött lévő, azon túlmutató?
Legyen meg a Te akaratod, mert az egyéné érdekből születő, haszonelvű.

Nem szeretek írni. Pazarlás ez, a szavakkal folytatott tékozlás, herdálás. A megélés és megnevezés teremtésével szemben a szavak összeillesztésének egyénre visszahatása általi pazarlás.

A teremtés idejének szétszórása, az idő szavakba fércelésének feleslegessége, mert meri, merheti-e valaki is kétségbe vonni megélésem hitelességét, teljességét, teremtését? Mindezek megnevezésének fölülmúlhatatlanságát? Hát nem azért születik-e a szellem a testbe, hogy a teremtést, annak folyamatát átélje, megnevezze?

Nem a szeretet születése, teremtése, megélése-e az ember feladata? A másokért való felelősség megtanulása? A teremtés, a teremtődés folyamatának fönntartása?

Ó, balgái, ti az önzésnek! Hihetitek, hogy egyediségetek a fontos? A sok egyedisége, az egy részessége. A legtöbb, amit a részes tehet, egyediségét a részes-sok szolgálatába állítja. Nem az egyedi részes a fontos, de a sokas egy, annak a meg-, és fenntartása.

És én, aki képzett háborúzó, bűnben látó részes, az egyetemes bűnösség felismerője-elfogadója, újkori skatrija, atomkori harcos szóval és csorbult tisztességgel, vélttel, szinte csak markolattal, nem pallosokkal, bárdokkal atomsilókban tenyésző rakétákkal, tömeghalál terjesztő vírusokkal szemben, itt vagyok a legyen meg a Te akaratod erejével, általa fölemelve, megacélozva.

Itt vagyok szó erdőben, költészet útvesztőben, mások által vitatott szándék eredőben. Nem menekülőben, de önfeltárásban, valakiságról lemondásban, versenyből kiválva, a szemlélődés megismerésében. A költészet teremti tárgyát. Az egy önmagára ismerése pedig a bűn alóli föloldozást. A költészet, az írás, a szó csak eszköz, hogy a teremtés lényegét megismerje, hogy a teremtő önmagát megnevezhesse.
S mennyire ferdült az ember szándéka szerinti teremtés az isten szándéka szerinti teremtéstől!?

Senki vagyok: nem-költő, nem-katona, nem-szakmás, nem-profi; az élő ember, se több, se kevesebb. Jogom van a teljességhez, jogom az egyhez, hithez, Istenhez: vesztőhelyen jajok dorombolása. Elárulnak a félelmek. Ki nem kér kegyelmet? Kik, s kit vezetnek? Kik, s hogyan osztanak kegyelmet?

Nem vállalok versenyt. A Te akaratod legyen meg.

2015.05.31.

…önmagára a legritkábban ismerő tartalommal…

A színész csak játszott. Színpadon kívül is. A mindennapok óráiban. Eljátszotta az ébredést, a lefekvést, eljátszotta az álmokat, s játszotta a játékot. Mesterien.

A hegymászó a legmagasabb hegyeket mászta meg, pedig folyton csak önmagát akarta legyőzni.

Az olimpikon a dobogó legfelső fokán már nem zihált. Tudta, a győzelem nem itt, nem most született. A győzelem ezer darabra törött. A győzelmet ezer darabban szerezte meg. A döntő már csak az út vége volt, s most kap egy percet, amíg a győztes lehet. A dobogóról leszállva újra győznie kell: diadalmaskodnia a pillanat felett.

A magánnyomozó már szinte mindent ismert: a bűntény összes szereplőjét, a helyszínt, a történéseket, a motivációt, az okokat, az összefüggéseket. Az elkövető hiába lepleződött le, folytatódtak a történések.

A darab újra írta önmagát. A hegyek kinyúltak, majd a síkok újból összegyűrődtek. A rajtvonalra újabb versenyzők léptek. A becsapások, megtévesztések egyszer szikrázó ellenfényben, másszor félhomályban, majd a tapintható sötétben is sokasodtak. Érezhetőek voltak. Teret töltöttek. Mindenki tette a dolgát. Szerepe szerint. Tartalmának megfelelően.

A színész lankadatlan szerepelt. A hegymászó oxigénhiányos, metsző levegőben görcsösen kapaszkodott a néha leszakadó, máskor a testén sebet ejtő szirtek tenyerénél alig nagyobb kiszögelléseibe. Az olimpikon maga volt a folyton csak kiválasztó test: a bőrön át eltávozó veríték, az elégetett energia, a mozdulatok pazarlásától túlhevített anyag. A magánnyomozó a szüntelen elemző-értékelő-következtető, a mindenséget az egyéntől fölfejtő, s a felelősség tébolyában az önnönséget elvesztő.

Működött. A világ. Dohogott-zakatolt. Az élet. Cselekvések egymásutánisága. Folyamatok fölülírása, s mind áthatva szerepléssel, cselekvéssel, önmagára a legritkábban ismerő tartalommal.

A magánnyomozó egyszer csak megállt, kopasz homlokát a verítéktől a bőrre tapadó haj mintha-érzésével hátratolta-végigsimította, s megkérdezte:
– Mi végre?

Olyan csend volt a csend, hogy kívülről befelé terjedt. Lassan lüktetett. Hogy szívdobbanás, vagy az idő üteme, senki sem tudta, senki sem kérdezte.

2015.05.31.

Vers kékség és loccsanás keretben

mintha a bűnnek lenne két partja
s mintha a bűn mellett lenne élet
valójában a bűn parttalan
s az árban föl-, fölbukkan az éber

X X X

az élet heve az összetartozás melege
annak a hiánya mi a társért kiált
a vágynak van formája
a szenvedélynek majd végtelen tere
de mérhetetlen ereje
perzselő energiája
miben az ember izzik s lángolását kívánja
ami az egyént emészti
s hamu kupacként méri
mikor elhamvadt benne az örök izzása
Ó nem élek én
ez csak a változás hulláma
a mindenség üteme
mi a jelent generálja
miként az óceán sem a víz végtelenje
csak amit a szem fog be
s ami a testet oldja
és az élet tömegének tere
a szeretet is a keresés szója

X X X

tudod-e fölhangosítani bensőd zaját
hallottad-e a tökéletes csendben
hogyan lüktet az élet füledben
s benned mindenütt
mint ahogy a mindenség pulzál
s fedezed fel a folyton születőt az ütemben
s nem ugyanez-e az elhaló dobbanása
s valójában csak a változó lüktet
osztódik egységekre
szakad szakaszokra
tépődik részekre
s a minden ott van a legkisebben
a lágy végződik így a csendben
a vágy fogan végtelent a fövenyen
mikor a hullám előrebukik
s a homokon kiszenved
meddig tart a mindenség türelme
a rész vágyával szemben
vers kékség és loccsanás keretben
itt bent
zsoltárt énekel az óceán
Kárpát-medence katedrálisban
középkorú férfi testben

2015.05.31.

Meg akarom nevezni...

meg akarom nevezni ki a tükörből visszanéz rám
meg akarom nevezni aki belőlem tükörbe lát
meg akarom fejteni a tükröződés folyamatát
hogy a fény meddig hatol és mikor ismeri fel magát
fel akarom fedni az örök fénnyel leplezett arcát
azon a múló karcát s tapintani a sors ráncát
érezni vágyom a végtelenben terjedés határát
aminek az itt mint sötétnek a teremtés az árnya

2015.05.31.

még itt vagyok

még itt vagyok
hogy fontos ok
vagy éppen nem
van ki tudja
de énem nem
most folytatom
teát főzök
zsírt olvasztok
éhet űzök
szót kotyvasztok
ím a tégely
étkek hősök
itt most térben
egy az egyben
ok és okok
nem nyomozok
csak a folyam
széles folyó
folyamodok
napról napra
élve égek
elalélok
a víz tűzzé
a tűz vízzé
az egy többé
nem lesz csak egy
nekem mindegy
minden mind egy
úgy is érzem
nekem mindegy
nekem mind egy
akár ha itt
lehet hogy most
tollba mondom
a szép kozmoszt

2015.03.30.

Bevezető

               Ne nézd, hogy dedikáltam-e,
               és ne is azt: én írtam,
a lényeg: amit olvasol, de tudd: nem csak gondoltam, hanem azt is
tettem, s megéltem,
a szó teremtése által a sajátodként élheted s megértheted: közvetítéssel
befogadható a teljes, s a töredék részese lehet a mindnek,
ám a sokaság valójában csak egy, s abban ember, világ, Isten, mind egy,
hát mindegy, hogy olvasod-e, érted-e, írtam-e,
mert minden természete szerinti, rendeltetésének megfelelő,
s ha nekem ez rendeltetett, neked meg az vagy más:
mégis és pont így összeáll, ami …
ami meg nem – hát tudod – az is az egy,
igen a nem, ezer tagadásával, esetlenségével és hibájával: tökéletes,
hát ne a hibákat lásd, a tökéletlent,
a torkodnak szegzett diszharmóniát, az életet metsző életlen gyilkot,
amit a megvalósítás teremt,
hanem a vágyból születő végtelent…

2015.03.30.

Aktuálvers …és még valami 2014. április

csúnyán elbántak velünk az ősök
ahogy rendezték kik lettek hősök
akiknek egykor ők adtak esélyt
azok osztanak kegyelem segélyt

ki tehetség híján nem győzhetett
érte indul béke- és körmenet
arénává tette az országot
létre hozta Magor Orbánságot

látomásába bukott Hunnia
menekül onnan a rab hon fia
új irány lett kelet Arábia
a nyugat enyészet galiba

a nagy orosz medveölelésben
gátlástalan a költekezésben
ígéret nélküli lenyúlt jövő
egy futball nemzet csak egy góllövő

alaptörvényben rögzített pálya
csak a győzelemnek van szabálya
és visszamenőleges hatállyal
törvénykezik múlttal országházzal

szövetsége centrális erőtér
csúcsán maga a vezéri önkény
az érző kebelű demokrata
mára focimániás despota

miként dicséri Stadlert Akasztó
akként magasztalja beton torzó
puszta széli akadémiáját
unortodox TAO királyságát

mutyi mámorban mosoly kegyencek
a romlás útja vagy ez csak kezdet
eleje kifosztásnak a végnek
delejes mágiája a népnek

a jövő fölötti diktatúra
mint megrendelt Kerényi piktúra
áldoz e büszke faj csalás árán
az új kuruc önteltség oltárán

drága nemzői Európának
szülői a magyar józanságnak
ébredéstekért gerjesztek vágyat
egységre hív a közös alázat

mert acsarkodó rossz magyarázat-
tól nem múlik balsors nemzet bánat
és hazánk merész álom határát
nem festi át kelet-köd Árpád-láz

minden emberi közösben magad
találd meg
önmagad ellen küzdő nemzetem
a sokszínűségbe hintett magod
hirdesse
befogad hazánk a világegyetem
gondolat és tett emel magasba
térjünk meg
vagyunk nem bűnös nem ártatlanok
emelkedni magunkhoz magunkban
tanuljunk
lét-hagyományba avatatlanok

2015.01.29.

Provincia itt ez

Provincia itt ez, barátom, a magyar vidék,
Kinek mennyije van, itt emberként annyit is ér.

Provincia itt ez, barátom, a magyar vidék,
Hatalomért imádkoznak itt, nem a hitért.

Provincia itt ez, barátom, a magyar vidék,
Erkölcs helyett szószékről hintett falvédő klisék.

Provincia itt ez, barátom, a magyar vidék,
Offshore lovag mind, a nemzetmentő mai vitéz.

Ruszkik haza!

Térdre csuhások!

Merjünk nagyot álmodni!

A haza nem eladó!

A nemzet nem lehet ellenzékben!

Megvédjük!

Folytatjuk!

Magyarország örökös miniszterelnöke.
Már nincsen szó, mi az övé ne lenne.

jobbra át és ballra át
masíroznak papírmasé figurák
igazodj
ha nem igazodsz takarodj
ha nem takarodsz masírozz

jobbra át és ballra át
masíroznak figurák
így épül az új világ

szép

              új

                      világ

ahol mi vagyunk a katonák
vezérünk meg csak vezényel
és mosoly ország hadban áll
szar helyzetben szarul állunk
s a tábornok csak szalutál
szánkig ér már a szóvirág

négy-öt magyar összehajol
valaki meg belovagol
az időben eltévedve
négy-öt vezér eltévedve
időnként ki-belovagol

én is magyar te is magyar
magyar alattvaló vagyol
új magyar vagyol mint a MOL
a főszponzor
bár INÁ-ba szállt
de nem oda Buda

Hát merjünk nagyot álmodni, paprikás magyarjaim!
odakozmált gulyásnacionalizmust
posztmodern kommunizmust
ahol új vezérek régi kesergőt húzatnak
lássák Európában sírva vigad a magyar
de vigad
s virul
hogy a látványba belekeseredik az arc
s beletorzul a mosoly lefittyed a száj
s nevethetnékje csak a jó Istennek van
mert minden nép a vezéreit csak magának köszönje

Provincia itt ez, barátom, a magyar vidék,
Hűbért osztanak itt, neszesemmit a vakhitért.

Provincia itt ez, barátom, a magyar vidék,
A mindig úr itt Európából semmit sem ért.

Provincia itt ez, barátom! A magyar vidék.
Itt ezer éve pusztulnak cselekvők és igék.

Provincia itt ez, barátom! A magyar vidék.
Itt ezer éve senki se tudja mit, és miért.

2015.01.29.

névmások

az tud ennyire egyedül
lenni ennyire senki
aki serényen volt fontos
s a közösben neki nincs
ma mit tenni

a mi kilökött
maradtam én
és lettetek ti
nekem fájó
tán rendjén való
nekik
nem rendkívüli

álmaimban sem jön ő
az a valaki
akit én akartam
s hol van az
akit te
nem azonosak
sem alakban
sem személyben
sehol se semmiben

2015.01.24.

2014. nagypénteki látomás

míg a tegnap a holnapba ér
s cselekvéssel fogható a tér
a határolhatóban így és akként él
körötte számtalan karakter raktér
a had legyek boldog csak én
a cél
nem eszmélés
nem fölismerés
derengő alagútfény
a vakságban vezető
s szerető
nemtől független minden szereplő
a műfaj valóságshow
nincs már családregény
szájak elé toluló meztelenség
önkívületben tobzódó látvány ég

s ahogy meg- és elragadnak a szavak
úgy gyűr maga alá mindent a tavasz
virágot és magot szóró termékenyítő
az édes bőség az illatmámor émelyítő
s Krisztus fölhasadt lüktető szívében a világ
ki tudja bamba némák vagy áldozati sokaság
fröccsenő vérrel festett képek és/vagy megváltás
de megváltás

x x x

nincs szimfónia
nincs égi kórus
fanfárok mennyei seregek

a kertvárosban
méh és ezer bogár duruzsol
lágy dinamóként
madarak nászi énekét
lusta kutyaugatás töri részekké

a belvárosban
fékcsikorgás elé gurult nevetés
szélbe fűzött mondatokkal
házfalaknak sarkoknak csapódó beszéd
harang se kondul
törvény írta munkaidőből
hálidéjbe fordul
dolgozó és dologtalan és még több here
a nagyvárosi nyüzsgés arctalan tömege

nincs megfeszíttetés

lenne értelme leírni milyen a nép
az istentelen a hit nélküli
a maga által is elhagyott
lakótelep-aklot lakott
látható-e az űrből
a milliárd cikázásából szőtt kép
a mozgásindák dzsungele
az érdekhálók szorította renden kívüli
összevisszaság
s az ebből fakadó kesze-kuszaság

nincs megfeszíttetés
s nem lesz feltámadás
elmarad a megváltás

nagypéntek délutánján
mintha csak a szél
emlékezne arra a több mint
kétezer év előtti péntekre

húsvétra esőt mond a modern jós
enyhe időt zivatart
józanodásig kitart
felejtés fertőzi a sebet
amit az emlékezet fölfejt
s a hit kitakar
lecsupaszítva naponta megtagadott magunkig
a hatalom díszletei között magányosan vagyunk itt
lelkünk hazugság katedrális tartja rabul
nem akar lenni új sok száz éve halott az énekes Vazul
a fogyasztás harmadik évezredi cirkuszában
hamisan cseng a vezényszóra énekelt himnusz
csak hang a szó a szájban
hipnotizált nemzet a kába mában
testvérgyilkosok képei a közelmúlt ősei csarnokában
erőtlenül széthull a gyáva bánat

2015.01.23.

A gyöngy

jó volt lennem az ölelésben
ahol a tudatlan tenyészett
és csend hallgatta a sötétet
afölött állt őrt az enyészet
és semmit sem neveztek kéknek
színes végtelennek vagy égnek
amikor a mindenség sem volt ékes
sem a most éber ütem véges

jó volt lennem az ölelésben
befelé ragyogni az aránnyal mértben
ahol az időtlen született éppen
hullámzáson túli tökéletes drágakőképpen

2015.01.23.

Májusban, ha esik…

A nappalim ablakain át Nyugatra látok, az iroda kétszárnyas üvegajtaján Délre, Dél-keletre. A nappaliból a tujákra látok, s az esőre. Az irodai széles üvegajtó keretbe foglalja az aranyesőt. Még látszanak sárga virágai, de túl van a harsogó sárgaságon. Zöld levelek közé vegyülnek a sárga virágok.
Alig két hete még az aranyeső mellett lévő vérszilva is csupa virág volt: a rikító sárga szomszédjában a diszkrét lila. Nekem lila. Egyébként is, az a szín visszaadhatatlan. Egyébként is: nem a megnevezés mostani, utólagos pontossága a lényeg, hanem a két növény egyszerre virágzásakor a színek megismételhetetlenségének, egyszeri és akkori csodálatának, máshoz nem foghatóságának fölfedezése, megélése, befogadása. Ez már csak erőtlen kísérlet: mintha most is látnám, pedig már a vérszilván egyetlen virág sincs, elborították a vöröses-barnás levelek. Viszont ha kinézek a széles üvegajtón a bekerített udvarra, még most is azt a virágzást látom. Azt is, és a mostani állapotot.Májusban, ha esik … többidejűségben.
Nem voltam nagy felvonuló, nagy ünneplő. Nem izgatott a tribünre felintegetés, s az onnan visszaintegetők széles mosolya. Nem izgattak a jelszavak, még a sör-virsli páros szervezetre gyakorolt hatása, a megelégedettség állapotába ringatása sem. Hidegen hagytak a tervek teljesítéséről szóló lelkes beszámolók, s az ezek nyomában ébredő megállapítás: na, lássátok csak kétkedők, mégis jó irányba megyünk!
Melyik a jó irány?
S milyen irányba is megyünk?
S mindnyájan egy irányba, vagy külön-külön, de összességében egybe?
Vagy csak külön vannak jó irányok? Az egyen belül, amely már megállapíthatóan, ugye, nem éppen…?Egyáltalán: vannak irányok? Vannak, mint Észak, Dél, Kelet, Nyugat, vagy csak a megállapítások rendszerében a viszonyítás fejezhető ki? A tengelyben a önmagamhoz képest? Vagy koordinátájában, – hoz viszonyítva? Az egyén a többségben? A közösséghez?

Májusban, ha esik…

Már feladatokban gondolkozom. Feladatok rendszerében élek. Ez neveztetik életnek. Az élet szolgája vagyok, mondtam a felismerés alázatával, áhítatával a téli fűtött szobából vágyott átélésben, s a tegnapban, április havának utolsó napján a húsz órai meglátásban a fentihez érdekesen viszonyuló, de kevéssé hasonlító áhítatban toltam a tizedik talicska nehezen bomló komposztot új helyére, a diófa alá. Egyébként is, annak a fának nem jó a termése. Apró és kemény héjú a diója. Ott éppen jó lesz kialakítanom egy új, jól szellőző, s árnyékban lévő komposzthalmot.
Az élet szolgája vagyok. Más e mondat tartalma a tél fűtött melegében, és más a tavaszban, a sokadik hétvégét csak kertészkedéssel töltve. Nem a komposzt talicskázása fárasztott, nem a szellőzetlen, bomló anyag szúrós szaga – ezért kell az átforgatás, az új helyre telepítés: a lassú égés kívánt folyamatának fenntartásához – : lassan, de be kellett ismernem, e több házhelynyi terület művelésével nagy feladatot vállaltam. Nekem túl nagyot? Nem, ez nem lehet! Nem lehet, hogy én, éppen én ezt ne tudjam megtenni. Nem lehet, hogy nekem legyen ez nagy. Másnak nem lenne az? Különben is, én neveztem magam az élet szolgájának! Akkor meg tegyem: toljam a talicskát – és toltam, kötelességtudón, szolgálva a lebomló anyagot, temetve a volt füvet, fát, virágot, banán- és tojáshéjat, húsnyesedéket, festék nélküli papírt, hozzákevert tejfehérjét, korpát, az ezer formában megjelenő anyagot, közben egy pillanatra sem feledve, hogy április végi barátságos este van, a kertemben vagyok, mandula, mogyoró, őszibarack, szilva, alma, meggy és cseresznyefáim között, ahol nyír és platán is van, számtalan díszbokor, a tavaszon már többször nyírt fű tele kákiccsal, gyermekláncfűvel, kutyatejjel, amott már erősödik a borsó, állnak a hagymák, s jól kivehető a sárgarépa, fehérrépa sora, bújik a saláta, s Isten szabad madarainak dala a fizetségem. Az élet szolgája vagyok.

Májusban, ha esik… Csendesen. Amiért gyermekkorom templomos öregasszonyai imádkoztak. Adj, Uram, csendes májusi esőt! Aztán volt-e eső, csendes-e, mennydörgős-e, nem emlékszem, nem tudom. Akkor még nem figyeltem az esőért elmondott ima és az eső, mint természeti jelenség közti összefüggéseket. Biztos volt csendes eső is, meg hangos is. Az akkori én-gyerek, a ministráns, a papnak az istentiszteletben segédkező nem összefüggéseket keresett, nem azokban gondolkozott. Csak hallotta az öregasszonyi imát.
A férfi, ma már tudja, hogy az öregasszonyok valójában anyák, nők, akik szültek, szerettek, vágytak, reméltek, csalódtak, megtévedtek, de jobbára küzdöttek, s már megtértek. Készülnek Istenhez.
Magukba fogadták, bensőjükbe engedték, mint egykor az erős férfiakat, akik a mezőn dolgoztak, vetettek, földet műveltek, termést arattak, nézték az eget, hogy esik-e, öntözi-e a mindenható a magot, vagy, hogy nem esik-e, lehet-e kaszálni, törni, vágni, be lehet-e takarítani.
A férfiak is imádkoztak esőért. Nem templomokban, nem asszonyokkal, csak úgy magukban, némán, megszólítva az Istent, az ő végtelen erősségét csodálva, abból erőt merítve akkor is, mikor már az izmuk görcsös volt, a térdük megrogyott, derekuk a hajlottságban megmerevedett, s ha senki sem látta, már a földre is estek, zihálva, levegőért kapkodva, Istenhez segítségért kiáltva, hogy aztán a földön elnyúlva azt az elemi erőt, amit az sugároz, fáradt izmaik magukba gyűjtsék, lélegzetük lelassúdjék, s ismét fölállva folytathassák munkájukat: szolgálják az életet.

Májusban, ha esik…legalább essen, ne mint langy permet szitáljon, hogy szívja be minden a nedvet, az isteni erőt, az élet elemet. Essék, hogy aztán befejeződjék, s utána mondhassák az emberek, hát esett, drága májusi eső volt, annyira kellett, erre meg arra kellett, de amarra nem kellett, de mindegy, az Úr akarta, az Úr rendelte, hát esett.

Essék, hogy aztán megindulhassanak a férfiak, hatalmas gépekkel a mezőre, férfiak, nők kisebb gépekkel, kapákkal, ollókkal, fűnyírókkal, a kertekbe, a fák közé, a málnásokba, a gyümölcsösökbe, Isten szabad madarainak énekeitől kísérve, méhek döngése mellett, kutyaugatás közepette, csengő és dudaszókkal a háttérben, távoli vonatzakatolással, gépkocsi dübörgéssel, szirénázás általi sivítással, az arcon és a falevélen érzékelhető szélben, napsütésben…
Essék, hogy az emberek is bevégezhessék küldetésüket, gondoskodásukat, munkájukat…
Essék, hogy kisüssön a nap, s a még nedves fű közé először gumicsizmában, de mehessek, lapátolhassam a bomlásra összekészített anyagot a talicskába, áttolhassam a diófa alatti árnyékba, szellőztetésre. Elkészíthessem az anyag lebomlásának újabb halmát. Az élet szolgája vagyok konokságával és üdvével tehessem dolgom, gondozzam a kertet, ami rám bízattatott, ahol az élet a munkám következtében is éled, alakot ölt, formát vált, érik-bomlik, erjed…

Májusban, ha esik… látom az esőcseppeket, még mielőtt a földre érnének, a levegőben pillantásommal észlelem, elkapom, a levegőben lét pillanatát fenntartom, esik az eső, az égből a földre, de még nem esett le, a levegőben van, esés közben, én meg bennem, a gondoskodás is bennem, az üdv az anyagban, az egymásról való gondoskodás a rendszerben, érik-bomlik-komposztálódik, már tolom is az újabb talicskát, vizes a csizmám, az élet szolgál bennem

2015.01.23.

Annak, ami…

Nevezd, ahogy mindenki,
Nevezd annak, ami.
Értsed, ahogy senki,
Amit mond a valami.

Pontosan kérdezd a mit,
Hogy itt van-e a most,
S megláttat-e a hit
Szellemből szőtt alakot?

Lásd és éld, szerfölött
Szeresd, ragyogásban
Keresd, ami másban
S most Istennel közös!

Talán itt van az örök,
S én úgy vagyok a Te,
Mint a homok pörög
És szellem vágyik a test

Gúnyára, s azonosul
A mérésben minden szem?
Porrá törten törekszem
Perccé lenni konokul.

Az ént találni másban,
Kötődésben, oldásban,
A mihez láncolásban,
A miért bontásában.

Alig pirkadt, alkonyul,
Itt-re, most-ra árny borul,
Kérdés gúnyban valami,
Bújó válaszra a mi,

Az én, a te, mindenki,
A megnevezés kérdi,
Ki tudja és érti,
Ki valaki, ki senki?

Hol az itt, mikor a most,
Mettől meddig, hol amott?
Nyilvánul a Teremtés:
És az Örök? Teremt, és?

Nevezd, ahogy mindenki,
Nevezd annak, ami.
Értsed, ahogy senki,
Amit mond a valami.

Pontosan kérdezd a mit,
Hogy itt van-e a most,
S megláttat-e a hit
Szellemből szőtt alakot?

2015.01.23.

Ének nem-ének

Ezek a versek, nem az én verseim.
Ezek a sorok, nem az én soraim.
Ezek a szavak, nem az én szavaim.
Ez az élet, nem az én életem.Nem-vers nem-sor nem-szó nem-élet nem-vagyok,
én nem-én vagyok nem-vagyok
ok vagy nem-ok vagyok nem-vagyok
ének és nemek tények és vágyak okok és zatok
mik hittel és nélkül tartanak boltozatot
mely alatt számtalan én és nem-én ragyog
gügyög és gyagyog
hogy az élet én vagyok élet-vagyok és én-vagyok
s nem-ok és nem-én és nem-okvetlen-nem-én-nem-vagyok
vagy okkal élet és vagyok

magok mit elszórtak a csillagok
s énként az életben ragyogok
mert ezerszínű ok számtalan vagyok
az önmagát hatványozó ok okok
s énként vagyok a mindenséghez makogok
mert én nem élet vagyok
az a sok
s az egyén csak ok
így járnak át azért-ok és csak-ok
vagy csak belőlük vagyok nem-vagyok
s még hol vannak a csókok s a nem-csókok
az egymásra vágyók: egyének mert szét szakadók
de mégis az egyben maradók
az egyhez van ok és nem-van-ok
nem-van nem-ok
maga az élet az egyszerű élet az önmagáért lévő
a mindenséget mennyasszonyul kérő
a sokszorozódás nászért élő
az elmúlást nem ismerő nem félő
a fényből-habból tömegével kélő
s tömegében egyként kéklő
a bolygó a folyton háborgó
és mégiscsak százszor száz szó
szép és nem-szép és átgondolt
vagy nem-gondolt de teremtett
teremtő és létező
s a függőségről leeső
lágy mint a tavaszi eső
szó az első és az utolsó
a teremtődést hordozó
ok és nem-ok
igenek és nemek
mint ahogy vagyok és nem-vagyok
vagy csak egymásra párhuzamosan
vagy merőlegesen ható élek s nem-élek
egyének ének
kik élnek nem-élnek
akár a végtelenből font ének
vagy ok nem-vagy ok

Nem-vers nem-sor nem-szó nem-élet nem-vagyok.
Mint ezer ok, mit a vagy-ok teremtett, ragyogok.

(okozok, fokozok)

2015.01.23.

Teremtés (töredék)

az egyet darabokra törtem
még részebbre a törtet rögösre
hogy elhalványuljék mindörökre
miért és mi került lentre föntre
ami az egyben volt tökéletes
a részben szüljön csak életet
a semmit folyóba fodroztam
anyagba kötöttem majd oldottam
fényt és sötétet fontam be párba
erőt az idő és tér csokrába
az ellentéteknek lett sodrása
a végtelennek véges forgása

az azonosság lényegült mássá
lét önmagát szétvető nyomássá
adtam a vágynak termékeny ölet
hagytam sokasodjék a gyűlölet
s rabul ejtse azt a bűvölet
ki megismeri a bűnöket

tettem okára nincs magyarázat
megérteni segít az alázat

2015.01.23.

Január eleje van

Január eleje van, mindenre rátelepülő köd, pára, csönd, és a távolból egy kutya ütemes ugatása hallik csak: két-három vakkantás, szünet, majd ismét két-három vakkantás.

Mintha a kora reggeli olvasáskor, az erekben futó vér zúgásának és a szív szörcsölésének egyvelegét hallanám újra.

A szem nem lát széknél, asztalnál, ablak mögötti házsaroknál távolabbra: a rózsák és a fák ágairól nehéz csöppök hullanak alá, a fű, a térkő nedvtől sötétlik. Vak és tompa a délelőtt. Rövidlátó és süket az ember. Beszűkült a látóhatár. Tél van. Várjuk a nagy havazást.

Várjuk a hideget, hogy igazából megborzonghassunk, s a borzongásban még beljebb húzódhassunk, még beljebb, egyre összébb, abba a legbelül lévő kicsiny melegbe, ami talán szív, talán emberség, visszafogott tűz, annak magja, parázs, vagy leglényege: szikra, másképpen szeretet, bár lehet, hogy csak maradéka, szeretetmaradék, mint alumínium éthordó alján, fölmelegíthető étek, pár milligramm fehérje, zsír, szénhidrát, ásványi anyagok.

Így van az emberi testben dermedt, kocsonyás állapotban az a valami, ami átmentődik a télen őszről tavaszra, napsütést, madárdalt, bimbózást várva, kibontakozást hozva, hevülést, örömöt-bánatot, arcunk melengető napsugarat, nyakunkba szakadó felhőket, s a nyálkahártyát irritáló füst, a mellkasra súlyként nehezedő szmog helyébe ingerlő, illatokkal teli nedves földszagot, hogy egyszer csak úgy érzi az ember, mindennek van távja, perspektívája, kiterjedése, íze, zamata, fénye, heve és újra formát ölt, megjelenik az élet, amit ott télen legbelül őriztünk, ember, madár fa, épület, s láthatóvá válik a távol: táj lesz a behatárolt, s terjedni kezd az élet, s kívül-belül változik, erjed, formálódik, alakot ölt, hallható, látható lesz, egy tartalmából milliárd formájában megjelenik az élet.

Már a kutya sem ugat. Csak a zúgás-szörcsögés a fülben-agyban. A fáról aláhulló súlyos cseppek. Még mindig húzódunk, összébb, egyre beljebb. Még előttünk a nagy havazás, a tényleg-hideg, még zsugorodik a belső meleg, átörökítéshez sejtet, gént keres.

Valami valamit.
A toll papírt talált.
A tartalom formát.
A belső teret. Létrejött. Megjelent. Ívet húz. Egyre többet.
Alá állok. Magamban eszmélek.

2014.10.09.

beleszülettem egy házba

beleszülettem egy házba
akkor már ott születtek a gyerekek
úgy mondták szülőotthon
aztán másik házba kerültem
valójában a nagyszüleimébe
az én szüleim is ott éltek
apámnak hirtelen más szerepe lett más világban
anyám más apához más házba vitt
mikor kezdtem érezni a különbséget belül s
kívül között s hogy mit jelent a gravitáció
s ki kering kik körött
a komoly foci közben lábam is törött
akkor méláztam barát és gáncs
ma már tudom melyik örökös
lettem kollégium lakója szobában tizen huszon
magammal
romlásra rímelve eszméltem összezártan a többi
kamasszal
más kollégium
albérletek sora
s alakzatban masírozott
hadrendben állt a katona
ahol a feladat talált
ott volt egy ágy
egy szoba
fölöttem az ég nem változott
lassan derengett a lét horizontja
a szolgálat lakást ért
a kicsi lett mindig nagyobb
a tér behatárolt az időmérték
beteg szív gyakran
ütemtelenül kihagyott
és egyszer láttam a tájat
benne magam családom házam
s látomásoktól díszes harmóniában ültettem fákat
legyek már valahol végre otthon
az időtlennek hittet húsz év után tatarozom
tetőszigetelés energia
szobák lakások házak
legvégül ágyak
tökéletesre csiszolt vágyak torz megjelenésben
otthon édes otthon
magamat fejem fölött az eget foltozgatom
színezgetem ragasztgatom
farigcsálom
mikor és hol kezdet és vég
valóság és álom

2014.10.09.