Január eleje van
Január eleje van, mindenre rátelepülő köd, pára, csönd, és a távolból egy kutya ütemes ugatása hallik csak: két-három vakkantás, szünet, majd ismét két-három vakkantás.
Mintha a kora reggeli olvasáskor, az erekben futó vér zúgásának és a szív szörcsölésének egyvelegét hallanám újra.
A szem nem lát széknél, asztalnál, ablak mögötti házsaroknál távolabbra: a rózsák és a fák ágairól nehéz csöppök hullanak alá, a fű, a térkő nedvtől sötétlik. Vak és tompa a délelőtt. Rövidlátó és süket az ember. Beszűkült a látóhatár. Tél van. Várjuk a nagy havazást.
Várjuk a hideget, hogy igazából megborzonghassunk, s a borzongásban még beljebb húzódhassunk, még beljebb, egyre összébb, abba a legbelül lévő kicsiny melegbe, ami talán szív, talán emberség, visszafogott tűz, annak magja, parázs, vagy leglényege: szikra, másképpen szeretet, bár lehet, hogy csak maradéka, szeretetmaradék, mint alumínium éthordó alján, fölmelegíthető étek, pár milligramm fehérje, zsír, szénhidrát, ásványi anyagok.
Így van az emberi testben dermedt, kocsonyás állapotban az a valami, ami átmentődik a télen őszről tavaszra, napsütést, madárdalt, bimbózást várva, kibontakozást hozva, hevülést, örömöt-bánatot, arcunk melengető napsugarat, nyakunkba szakadó felhőket, s a nyálkahártyát irritáló füst, a mellkasra súlyként nehezedő szmog helyébe ingerlő, illatokkal teli nedves földszagot, hogy egyszer csak úgy érzi az ember, mindennek van távja, perspektívája, kiterjedése, íze, zamata, fénye, heve és újra formát ölt, megjelenik az élet, amit ott télen legbelül őriztünk, ember, madár fa, épület, s láthatóvá válik a távol: táj lesz a behatárolt, s terjedni kezd az élet, s kívül-belül változik, erjed, formálódik, alakot ölt, hallható, látható lesz, egy tartalmából milliárd formájában megjelenik az élet.
Már a kutya sem ugat. Csak a zúgás-szörcsögés a fülben-agyban. A fáról aláhulló súlyos cseppek. Még mindig húzódunk, összébb, egyre beljebb. Még előttünk a nagy havazás, a tényleg-hideg, még zsugorodik a belső meleg, átörökítéshez sejtet, gént keres.
Valami valamit.
A toll papírt talált.
A tartalom formát.
A belső teret. Létrejött. Megjelent. Ívet húz. Egyre többet.
Alá állok. Magamban eszmélek.