Nincs megjeleníthető tartalom

LANA GYJOS KÖLTŐI OLDALA - VERSEK, ÍRÁSOK

Lana Gyjos

Májusban, ha esik…

A nappalim ablakain át Nyugatra látok, az iroda kétszárnyas üvegajtaján Délre, Dél-keletre. A nappaliból a tujákra látok, s az esőre. Az irodai széles üvegajtó keretbe foglalja az aranyesőt. Még látszanak sárga virágai, de túl van a harsogó sárgaságon. Zöld levelek közé vegyülnek a sárga virágok.
Alig két hete még az aranyeső mellett lévő vérszilva is csupa virág volt: a rikító sárga szomszédjában a diszkrét lila. Nekem lila. Egyébként is, az a szín visszaadhatatlan. Egyébként is: nem a megnevezés mostani, utólagos pontossága a lényeg, hanem a két növény egyszerre virágzásakor a színek megismételhetetlenségének, egyszeri és akkori csodálatának, máshoz nem foghatóságának fölfedezése, megélése, befogadása. Ez már csak erőtlen kísérlet: mintha most is látnám, pedig már a vérszilván egyetlen virág sincs, elborították a vöröses-barnás levelek. Viszont ha kinézek a széles üvegajtón a bekerített udvarra, még most is azt a virágzást látom. Azt is, és a mostani állapotot.Májusban, ha esik … többidejűségben.
Nem voltam nagy felvonuló, nagy ünneplő. Nem izgatott a tribünre felintegetés, s az onnan visszaintegetők széles mosolya. Nem izgattak a jelszavak, még a sör-virsli páros szervezetre gyakorolt hatása, a megelégedettség állapotába ringatása sem. Hidegen hagytak a tervek teljesítéséről szóló lelkes beszámolók, s az ezek nyomában ébredő megállapítás: na, lássátok csak kétkedők, mégis jó irányba megyünk!
Melyik a jó irány?
S milyen irányba is megyünk?
S mindnyájan egy irányba, vagy külön-külön, de összességében egybe?
Vagy csak külön vannak jó irányok? Az egyen belül, amely már megállapíthatóan, ugye, nem éppen…?Egyáltalán: vannak irányok? Vannak, mint Észak, Dél, Kelet, Nyugat, vagy csak a megállapítások rendszerében a viszonyítás fejezhető ki? A tengelyben a önmagamhoz képest? Vagy koordinátájában, – hoz viszonyítva? Az egyén a többségben? A közösséghez?

Májusban, ha esik…

Már feladatokban gondolkozom. Feladatok rendszerében élek. Ez neveztetik életnek. Az élet szolgája vagyok, mondtam a felismerés alázatával, áhítatával a téli fűtött szobából vágyott átélésben, s a tegnapban, április havának utolsó napján a húsz órai meglátásban a fentihez érdekesen viszonyuló, de kevéssé hasonlító áhítatban toltam a tizedik talicska nehezen bomló komposztot új helyére, a diófa alá. Egyébként is, annak a fának nem jó a termése. Apró és kemény héjú a diója. Ott éppen jó lesz kialakítanom egy új, jól szellőző, s árnyékban lévő komposzthalmot.
Az élet szolgája vagyok. Más e mondat tartalma a tél fűtött melegében, és más a tavaszban, a sokadik hétvégét csak kertészkedéssel töltve. Nem a komposzt talicskázása fárasztott, nem a szellőzetlen, bomló anyag szúrós szaga – ezért kell az átforgatás, az új helyre telepítés: a lassú égés kívánt folyamatának fenntartásához – : lassan, de be kellett ismernem, e több házhelynyi terület művelésével nagy feladatot vállaltam. Nekem túl nagyot? Nem, ez nem lehet! Nem lehet, hogy én, éppen én ezt ne tudjam megtenni. Nem lehet, hogy nekem legyen ez nagy. Másnak nem lenne az? Különben is, én neveztem magam az élet szolgájának! Akkor meg tegyem: toljam a talicskát – és toltam, kötelességtudón, szolgálva a lebomló anyagot, temetve a volt füvet, fát, virágot, banán- és tojáshéjat, húsnyesedéket, festék nélküli papírt, hozzákevert tejfehérjét, korpát, az ezer formában megjelenő anyagot, közben egy pillanatra sem feledve, hogy április végi barátságos este van, a kertemben vagyok, mandula, mogyoró, őszibarack, szilva, alma, meggy és cseresznyefáim között, ahol nyír és platán is van, számtalan díszbokor, a tavaszon már többször nyírt fű tele kákiccsal, gyermekláncfűvel, kutyatejjel, amott már erősödik a borsó, állnak a hagymák, s jól kivehető a sárgarépa, fehérrépa sora, bújik a saláta, s Isten szabad madarainak dala a fizetségem. Az élet szolgája vagyok.

Májusban, ha esik… Csendesen. Amiért gyermekkorom templomos öregasszonyai imádkoztak. Adj, Uram, csendes májusi esőt! Aztán volt-e eső, csendes-e, mennydörgős-e, nem emlékszem, nem tudom. Akkor még nem figyeltem az esőért elmondott ima és az eső, mint természeti jelenség közti összefüggéseket. Biztos volt csendes eső is, meg hangos is. Az akkori én-gyerek, a ministráns, a papnak az istentiszteletben segédkező nem összefüggéseket keresett, nem azokban gondolkozott. Csak hallotta az öregasszonyi imát.
A férfi, ma már tudja, hogy az öregasszonyok valójában anyák, nők, akik szültek, szerettek, vágytak, reméltek, csalódtak, megtévedtek, de jobbára küzdöttek, s már megtértek. Készülnek Istenhez.
Magukba fogadták, bensőjükbe engedték, mint egykor az erős férfiakat, akik a mezőn dolgoztak, vetettek, földet műveltek, termést arattak, nézték az eget, hogy esik-e, öntözi-e a mindenható a magot, vagy, hogy nem esik-e, lehet-e kaszálni, törni, vágni, be lehet-e takarítani.
A férfiak is imádkoztak esőért. Nem templomokban, nem asszonyokkal, csak úgy magukban, némán, megszólítva az Istent, az ő végtelen erősségét csodálva, abból erőt merítve akkor is, mikor már az izmuk görcsös volt, a térdük megrogyott, derekuk a hajlottságban megmerevedett, s ha senki sem látta, már a földre is estek, zihálva, levegőért kapkodva, Istenhez segítségért kiáltva, hogy aztán a földön elnyúlva azt az elemi erőt, amit az sugároz, fáradt izmaik magukba gyűjtsék, lélegzetük lelassúdjék, s ismét fölállva folytathassák munkájukat: szolgálják az életet.

Májusban, ha esik…legalább essen, ne mint langy permet szitáljon, hogy szívja be minden a nedvet, az isteni erőt, az élet elemet. Essék, hogy aztán befejeződjék, s utána mondhassák az emberek, hát esett, drága májusi eső volt, annyira kellett, erre meg arra kellett, de amarra nem kellett, de mindegy, az Úr akarta, az Úr rendelte, hát esett.

Essék, hogy aztán megindulhassanak a férfiak, hatalmas gépekkel a mezőre, férfiak, nők kisebb gépekkel, kapákkal, ollókkal, fűnyírókkal, a kertekbe, a fák közé, a málnásokba, a gyümölcsösökbe, Isten szabad madarainak énekeitől kísérve, méhek döngése mellett, kutyaugatás közepette, csengő és dudaszókkal a háttérben, távoli vonatzakatolással, gépkocsi dübörgéssel, szirénázás általi sivítással, az arcon és a falevélen érzékelhető szélben, napsütésben…
Essék, hogy az emberek is bevégezhessék küldetésüket, gondoskodásukat, munkájukat…
Essék, hogy kisüssön a nap, s a még nedves fű közé először gumicsizmában, de mehessek, lapátolhassam a bomlásra összekészített anyagot a talicskába, áttolhassam a diófa alatti árnyékba, szellőztetésre. Elkészíthessem az anyag lebomlásának újabb halmát. Az élet szolgája vagyok konokságával és üdvével tehessem dolgom, gondozzam a kertet, ami rám bízattatott, ahol az élet a munkám következtében is éled, alakot ölt, formát vált, érik-bomlik, erjed…

Májusban, ha esik… látom az esőcseppeket, még mielőtt a földre érnének, a levegőben pillantásommal észlelem, elkapom, a levegőben lét pillanatát fenntartom, esik az eső, az égből a földre, de még nem esett le, a levegőben van, esés közben, én meg bennem, a gondoskodás is bennem, az üdv az anyagban, az egymásról való gondoskodás a rendszerben, érik-bomlik-komposztálódik, már tolom is az újabb talicskát, vizes a csizmám, az élet szolgál bennem

2015.01.23.