Nincs megjeleníthető tartalom

LANA GYJOS KÖLTŐI OLDALA - VERSEK, ÍRÁSOK

Lana Gyjos

Rólam

A le nem írt gondolataim…

A le nem írt gondolataim voltak a leghitelesebbek, a legigazabbak. Az elmulasztások, a be nem következések hordozták magukban a lehetőségek maximumát: a tökéletest. Az lett a lényegi, ami nem történt meg. A megtörtént a történésben, a történés által megtöretett, feláldoztatott, ilyen-olyan eredményű lett, s ez lett az élet. Az ilyen, az olyan, a vagy ilyen, vagy olyan, a semmi és tökéletes közötti. A szándék, a cselekvés-történés kezdete indul a semmiből és tart a tökéletes fele, aztán valahol bevégeztetik, még mielőtt elérné a tökéletest.
Azt soha nem éri el. Vagy éppen ellenkezőleg: a szándék, a kiindulási alap a tökéletes, de mivel nem marad meg magában a tökéletes szándékban, a cselekvés által összetöretik, maximális lehetőségéből folyamatosan veszít, s halad a teljes megsemmisülés felé. A végeredmény ugyanaz: a megtörtént az élet. A valahol a semmi és a tökéletes között.

A meg nem gondolt gondolataim a legeredetibbek.
Az elmulasztott felismeréseim a leglényegibbek.
Az össze nem rakott mondataim a legteljesebbek.
A meg nem írott verseim a legszebbek.
A meg nem élt életem a legélettelibb.
A meg nem szeretett szerelmeim a legszerelmebbek.
A leginkább nem önmagam a legmagam.
S az emberiségért leggyakrabban meg nem hozott áldozataim a legmaradandóbb és legemberibb cselekedeteim.

S ide eljutván az érzések, a logika és a történések-felismerések létrehozzák a legabszurdabbat: az életre keltettet, a megvalósítottat, a megtörténtet. Rádöbbenek, hogy amit csak a valóságtól elrugaszkodottnak, szavakból levezetett játéknak hittem: a mindennapokban alakuló-létrejövő én vagyok. Ennyi.
Az ilyen-olyan.
A hol ilyen, hol olyan.
A szándék és a tökéletes közti cselekvési skálán mérhető.

Ahogy ruháim levetem, testem is levetem, lefosztom e szellemről.
Szét-, és összeszerelem magam. Senkiségem, valakiságom.
Kirakatba aggatom testem-lelkem-tartozékaim, majd szégyenlősen beszedem. Az önismeret sötétjében formázom, fény alá teszem-eresztem, megcsillantom, tükrözöm, s ijedten ismét fényét oltom. Mint a kisteremtő, játszom önalakításom. S ez a sorsom. Közben tudathasadok. Fásodom. Évgyűrűkben raktározódom. Lombosodom. Virágot bontok, magot hintek. Tarvágok. Papiruszosodom. Verset foganok-jelenítek-hordozok. Kimondatok.

Aztán harsogásomnak, zengésemnek nincs visszaható formája, de szenvedő szerkezetben formálódom. Valamivé leszek-válok. Testesülök-lelkesülök, összeállok, s elkülönülök. Vegyülök és kiválok. Egyszer csak eszmélek:
itt vagyok, itt állok. Gondolat végén, vers végén, sor végén: a letaszítottság kezdetén, a befejezetlenség elején.

Csak írok. Mintha-verset.
Mintha élnék. Akárha kitalálnék.
Bár közben, benn a közepében, legbelül az erdőben.
Fák közt, az érzékelésre fölnagyított ezer levéllel, bokrok alján, gombák tövében, az elhulló csend avarillatú neszében, gallyra töretésben, a természet tűlevél- hullásra szisszenő érzékenységében, a magam fölött verő szívem dobhártyán doboló ütemében:
a minden vagyok és semmi,
ami él és nem kell keresni,
az örökéletű percnyi,
a mindenség csipetnyi,
egy kozmosz fecni,
a teremtés lenyomat versnyi.
Ennyi.